chevron_left chevron_right
Job 17
Még mindig csúfot űznek belőlem! Szemem az ő patvarkodásuk között virraszt. Kezest magadnál rendelj, kérlek, nékem; [különben] ki csap velem kezet? Minthogy az ő szívöket elzártad az értelem elől, azért nem is magasztalhatod fel őket. A ki prédává juttatja barátait, annak fiainak szemei elfogyatkoznak. Példabeszéddé tőn engem a népek előtt, és ijesztővé lettem előttök. A bosszúság miatt szemem elhomályosodik, és minden tagom olyan, mint az árnyék. Elálmélkodnak ezen a becsületesek, és az ártatlan a képmutató ellen támad. Ám az igaz kitart az ő útján, és a tiszta kezű ember még erősebbé lesz. Nosza hát, térjetek ide mindnyájan; jőjjetek, kérlek, úgy sem találok bölcset köztetek. Napjaim elmulának, szívemnek kincsei: terveim meghiusulának. Az éjszakát nappallá változtatják, és a világosság csakhamar sötétséggé lesz. Ha reménykedem is, a sír [már] az én házam, a sötétségben vetettem az én ágyamat. A sírnak mondom: Te vagy az én atyám; a férgeknek pedig: Ti vagytok az én anyám és néném. Hol tehát az én reménységem, ki törődik az én reménységemmel? Leszáll az majd a sír üregébe, velem együtt nyugoszik a porban.
chevron_left Prev Job 17 Next chevron_right