chevron_left chevron_right
Job 27
Jób pedig folytatá az ő beszédét, monda: Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserűséggel illette az én lelkemet, Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban; Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot! Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom. Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem. Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok. Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az ő lelkét? Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljő a nyomorúság reá? Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent? Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el. Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?! Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentől, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek: Ha megsokasulnak is az ő fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az ő magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem. Az ő maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az ő özvegyeik meg sem siratják. Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat: Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik. Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csősz-csinálta kunyhó. Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen. Meglepi őt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar. Felkapja őt a keleti szél és elviszi, elragadja őt helyéről. [Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elől. Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik őt az ő lakhelyéből.
chevron_left Prev Job 27 Next chevron_right