chevron_left chevron_right
Job 29
Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda: Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem! Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet; A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra! Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim; Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott; Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám: Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak. A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették. A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt. Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem. Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége. A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém. Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. A vaknak én szeme valék, és a sántának lába. A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém. Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala. Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim. Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat. Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben. Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra. Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem. Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra. Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be. [Örömest] választottam útjokat, mint főember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.
chevron_left Prev Job 29 Next chevron_right