„Azért törekszem imádságomban, hogy szeretetetek mindig jobban gyarapodjék a megismerésben és mindenféle tapintatosságban annak megvizsgálására, hogy esetenként mi a helyes (míg az eltérő dolgokat meg tudjátok próbálni), hogy a Krisztus napjára napfénytiszták és feddés nélkül legyetek, olyanok akikben senki meg nem botolhat, hogy Isten dicsősségére és magasztalására telve legyetek az igazságosság gyümölcsével, amely a Krisztus Jézuson keresztül felnő.“ (Filip.1:9-11).

Pál apostol reményteljesen bízott és én is reményteljesen bízok abban, hogy a mi hűséges URUNK kegyelemből elkezdte az Ő művét a megváltottakban és tökéletességre is fogja azt vinni. Amint befejezte Isten az Ő alkotási művét a hetedik napon, akként a hetedik évezredben befejezi az Ő megváltási művét is az örökkévalósá´gra nézve. Az utolsó nap kezdetén, amely „az ÚR napja“ szerint és a Vőlegény visszajövetelével kapcsolatosan „Krisztus napja“ szerint ismeretes, megtörténik az első feltámadás a végén pedig a második. Most arrólvan szó, hogy beletekintsünk az Ige tükrébe és vizsgáljuk meg magunkat Isten előtt, ne a testvérünk szeméből próbáljuk eltávolítani a szálkát, hanem a saját szemünkből a gerendát. Az Ige alapján csak így ismerjük fel, hogy esetenként mi a helyes. Csak így lehet egy tiszta áttekintésünk. Nem engedhetjük továbbá meg magunknak, abban a feltevésben élni, hogy minden rendben van és majd lesz valahogy. Hiszen mi vagyunk az a nemzetség, akik először, és az én meggyőződésem szerint, utoljára valóban elmondhatja: „Nem fogunk mindnyájan elaludni, de mindnyájan át fogunk változni…“ (1Kor. 15:51).

Egy olyan időszakban élünk, amelyben elhangzik az ébresztői hívás (éjféli kiáltás – Máté 25), az a nemzedék vagyunk, akik a jelenkorban gyakorlatilag együtt átéljük, hogy az Evangélium tanúságtételül hirdettetik minden nemzetek között. Nos ezután csak a vég kell megérkezzen (Mt.24:14). Akkor reális valóság lesz: „Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik elfogadtatik, a másik visszamarad; ketten őrölnek egy malommal: az egyik elfogadtatik, a másik visszamarad.“ (Mt.24:40+41). És még mielőtt beteljesedik a Máté ev. 25, 10–ik verse: „ … és akik készen voltak, bementek vele a lakodalomba. Aztán bezáratott az ajtó.“, a Máté ev. 24,45–alapján, mindazoknak akik hordozzák Isten (jelen)üzenetét és felveszik azt, átadatik teljes mértékben az Igéből való szellemi táplálék.

Ami a gyülekezetre vonatkozóan lett megígérve, az mindig is csak azután veheti beteljesedését, ha annak ideje is elérkezett. Maga az összefüggő körülmények is, amelyek tulajdonképpen kísérik az ígéreteket, ugyanolyan módon kell beálljanak amint be lettek jelentve. A jelenlegi bibliai próféciákat úgy kell tekinteni, mint Jézus Krisztus első eljövetelénél fogva, ti. az ő összbeteljesedésében. Abban az előjogban lett részünk, hogy földi életünk idejében, szemeinkkel lássuk a bejelentett bibliai próféciákbeteljesedését. „Így ti is, mikor mindezeket majd beteljesülni látjátok, ismerjétek fel erről, hogy közel van Ő, már a küszöbön áll.“ (Mt.24:33; Mk.13:29; Lk.21:31). Az óramutató most a legnagyobb fokú riadókészültséget jelzi. „Virasszatok minden időben, s könyörögjetek, hogy olyan erő foganjon bennetek, hogy kimenekedhessetek mindabból, aminek meg kell történnie, s hogy az ember Fia elé állhassatok.“ (Lk.21:36).

Kezdetben ilyen ígéretet adott a feltámadott ÚR az Öveinek: „És tudjátok meg, Én elküldöm reátok Atyám ígéret-érte´két; Ti pedig várjatok itt a városban mindaddig, amíg a Magasságból jövő erő-hatalommal fel lesztek fegyverkezve!“ (Lk.24:49). Ezt az ígéretét aztán igazolta mégegyszer, röviddel az Ő mennybemenetele előtt az Ap.Csel. 1:8–ban: „Mindazonáltal hatalmat fogtok kapni, azáltal, hogy a Szent Szellem rátok száll, s tanúim lesztek mind Jeruzsálemben, mind Júdeában és Samariában és a föld végső határáig“.

Az Ap.Csel. 2–ik fejezetében pedig beteljesedve látjuk emez ígéretet, amely kiterjed a teljes Újtestamentum időtartamára, mert így szól az Ige: „Mert néktek szól az ígéret és a ti gyermekeiteknek, valamint mindazoknak, akik még messze vannak, akiket az ÚR, a mi Istenünk még el fog hívni.“ (39.v).

Ennélfogva a Szent Szellem ereje állt központban, amely Isten hatékony erejeként Jézus Krisztus testének tagjait egy élő organizmussá összeilleszti. Igy vannak megalapozva az adományok és a szolgálatok a gyülekezetben; így folytatja tovább a Megváltó az Ő művét a megváltottakkal. Amint mondotta is az Ő földönjárta idején: „ … Amint engem küldött el az Atya, úgy küldelek el én is titeket.“ (Jn. 20:21-23). Most nyilvánvalóvá kell legyen a feltámadási erő kihatása, amely nemhogy csak a szivet és az életet megújítja, hanem ezt a halandó testet is képes átalakítani a halhatatlanságba, amint meg is van írva: „Ha pedig annak a Szelleme, aki Jézust a halottak közül feltámasztotta bennetek lakik, az, aki a Krisztus Jézust a halottak közül feltámasztotta a bennetek lakó Szellem által a ti halandó testeteket is meg fogja eleveníteni.“ (Róma 8:11).

Amint az egész alkotás epedezve várja Isten fiainak lelepleződését, akként epedezünk mi is a mi testünk megváltására, az átalakíttatás után (Róma 8: 18-27). Ez a reménység pedig nem szégyenít meg, „mivel Isten szeretete a nekünk adott Szent Szellemen keresztül ki van öntve szívünkbe“ (Róma 5:5).

Isten szeretete a legkimagaslób: Isten maga a szeretet! És az Ő legbelsőbb sajátosságával, ti. az Ő Szellemén keresztül (1Kor.2,6-16), lakozást vesz az Öveiben, hogy az ő életükön át, gyakorlatilag nyilvánvalóvág tegye valamennyi sajátosságát és erényét. Amennyiben élő valósággá lett bennünk, „hogy Krisztussal együtt megfeszíttettem“, annyiban élő valóság az is: „Élek. De többé nem én, hanem a Krisztus él bennem.“ (Gal.2:19-21) és: „Ha pedig a Krisztussal együtt meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk.“ (Róma 6:8). Isten szeretete nyilvánvalóvá lett a golgotai kereszten, a Fiú önfeláldozásán át, mind az Ő fiai és mind az Ő leányai számára. Ebben a szeretetben valósult meg a teljes megbékélés és megbocsátás. Aki nem tudja gyakorlatilag átültetni a megbocsátást és megbékélést, nem is halhatott meg Krisztussal együtt, az ilyen ember áltatással be van csapva, bárki legyen az. Aki az ő földi élete folytán engesztelhetetlenséget és ellenségeskedést praktizál, Isten országában semmi helye nincs; az ilyen ember elhárítja magától a kereszten át hozott engesztelést és megbékélést, lábbal tiporva a Szövetségkötés vérét. Aki nem tudja átültetni a „Mi-atyánkot“, a hívő ember ÁBC–jét, imádkozásának semmi haszna nincs. Itt még mindig ez áll: „Ha ugyanis elengeditek az embereknek eleséseiket, nektek is elengedi mennyei Atyátok azokat. De ha ti nem engeditek el az embereknek, nektek sem fogja elengedni Atyátok a ti eleséseiteket.“ (Mt.6:14-15).

Csak tökéletes szeretet megy be oda, így hallhattuk ismételten. Az 1.Kor.13–ban szemünk elé van tartva, hogy a Szellem adományai, mint ember- vagy angyalok nyelvén való beszéd, a prófétálás adománya, valamint az ismeret adománya, maga a hit adománya is, amely hegyeket képes mozdítani, Isten szeretete nélkül mindez hiábavaló. A 4–től 7–ig terjedő versekben ábrázolva van emez isteni szeretet sajátossága a mindennapi életben. A megbocsájtásunk ne csak annyiban álljon, hogy elengedjük valakinek adósságát és vétkét, tehát azok valóságos törvényáthágásaikat, hanem elkövetett hibákat is, a rosszat nem felszámítni és arra törekedni, hogy az Írásnak eleget tegyünk: „Tűnjék el belőletek minden keserűség, indulat, harag, kiáltás és káromlás, minden gonoszsággal egyetemben, legyetek egymás iránt jóságosak (mutassatok szívélyességet egymás iránt), irgalmasak, egymásnak megkegyelmezők, ahogy Isten is a Krisztusban megkegyelmezett nektek.“  (Ef.4:31-32). Ébereknek kell lennünk, hogy semmiféle keserűség, tudvalevően ez a gyökere minden kellemetlenségnek, lábra ne kapjon bennünk. Majd csak ha mindezek valósággá lettek életünkben és osztályrészünk lett az isteni természetben, számolhatunk konkrétan az elragadtatással. Vissza kell térjünk az első szeretethez, amelyet aztán praktikusan gyakorlunk.

„Azért törekszem imádságomban, hogy szeretetetek mindig jobban gyarapodjék a megismerésben és mindenféle tapintatosságban annak megvizsgálására, hogy esetenként mi a helyes (míg az eltérő dolgokat meg tudjátok próbálni), hogy aKrisztus napjára napfénytiszták és feddés nélkül legyetek, olyanok akikben senki meg nem botolhat, hogy Isten dicsősségére és magasztalására telve legyetek az igazságosság gyümölcsével, amely a Krisztus Jézuson keresztül felnő.“ (Filip.1:9-11). 

Pál apostol reményteljesen bízott és én is reményteljesen bízok abban, hogy a mi hűséges URUNK kegyelemből elkezdte az Ő művét a megváltottakban és tökéletességre is fogja azt vinni. Amint befejezte Isten az Ő alkotási művét a hetedik napon, akként a hetedik évezredben befejezi az Ő megváltási művét is az örökkévalósá´gra nézve. Az utolsó nap kezdetén, amely „az ÚR napja“ szerint és a Vőlegény visszajövetelével kapcsolatosan „Krisztus napja“ szerint ismeretes, megtörténik az első feltámadás a végén pedig a második. Most arról  van szó, hogy beletekintsünk az Ige tükrébe és vizsgáljuk meg magunkat Isten előtt, ne a testvérünk szeméből próbáljuk eltávolítani a szálkát, hanem a saját szemünkből a gerendát. Az Ige alapján csak így ismerjük fel, hogy esetenként mi a helyes. Csak így lehet egy tiszta áttekintésünk. Nem engedhetjük továbbá meg magunknak, abban a feltevésben élni, hogy minden rendben van és majd lesz valahogy. Hiszen mi vagyunk az a nemzetség, akik először, és az én meggyőződésem szerint, utoljára valóban elmondhatja: „Nem fogunk mindnyájan elaludni, de mindnyájan át fogunk változni…“ (1Kor. 15:51).

Egy olyan időszakban élünk, amelyben elhangzik az ébresztői hívás (éjféli kiáltás – Máté 25), az a nemzedék vagyunk, akik a jelenkorban gyakorlatilag együtt átéljük, hogy az Evangélium tanúságtételül hirdettetik minden nemzetek között. Nos ezután csak a vég kell megérkezzen (Mt.24:14). Akkor reális valóság lesz: „Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik elfogadtatik, a másik visszamarad; ketten őrölnek egy malommal: az egyik elfogadtatik, a másik visszamarad.“ (Mt.24:40+41). És még mielőtt beteljesedik a Máté ev. 25, 10–ik verse: „ … és akik készen voltak, bementek vele a lakodalomba. Aztán bezáratott az ajtó.“, a Máté ev. 24,45–alapján, mindazoknak akik hordozzák Isten (jelen)üzenetét és felveszik azt, átadatik teljes mértékben az Igéből való szellemi táplálék.

Ami a gyülekezetre vonatkozóan lett megígérve, az mindig is csak azután veheti beteljesedését, ha annak ideje is elérkezett. Maga az összefüggő körülmények is, amelyek tulajdonképpen kísérik az ígéreteket, ugyanolyan módon kell beálljanak amint be lettek jelentve. A jelenlegi bibliai próféciákat úgy kell tekinteni, mint Jézus Krisztus első eljövetelénél fogva, ti. az ő összbeteljesedésében. Abban az előjogban lett részünk, hogy földi életünk idejében, szemeinkkel lássuk a bejelentett bibliai próféciák  beteljesedését. „Így ti is, mikor mindezeket majd beteljesülni látjátok, ismerjétek fel erről, hogy közel van Ő, már a küszöbön áll.“ (Mt.24:33; Mk.13:29; Lk.21:31). Az óramutató most a legnagyobb fokú riadókészültséget jelzi. „Virasszatok minden időben, s könyörögjetek, hogy olyan erő foganjon bennetek, hogy kimenekedhessetek mindabból, aminek meg kell történnie, s hogy az ember Fia elé állhassatok.“ (Lk.21:36). 

Kezdetben ilyen ígéretet adott a feltámadott ÚR az Öveinek: „És tudjátok meg, Én elküldöm reátok Atyám ígéret-érte´két; Ti pedig várjatok itt a városban mindaddig, amíg a Magasságból jövő erő-hatalommal fel lesztek fegyverkezve!“ (Lk.24:49). Ezt az ígéretét aztán igazolta mégegyszer, röviddel az Ő mennybemenetele előtt az Ap.Csel. 1:8–ban: „Mindazonáltal hatalmat fogtok kapni, azáltal, hogy a Szent Szellem rátok száll, s tanúim lesztek mind Jeruzsálemben, mind Júdeában és Samariában és a föld végső határáig“. 

Az Ap.Csel. 2–ik fejezetében pedig beteljesedve látjuk emez ígéretet, amely kiterjed a teljes Újtestamentum időtartamára, mert így szól az Ige: „Mert néktek szól az ígéret és a ti gyermekeiteknek, valamint mindazoknak, akik még messze vannak, akiket az ÚR, a mi Istenünk még el fog hívni.“ (39.v). 

Ennélfogva a Szent Szellem ereje állt központban, amely Isten hatékony erejeként Jézus Krisztus testének tagjait egy élő organizmussá összeilleszti. Igy vannak megalapozva az adományok és a szolgálatok a gyülekezetben; így folytatja tovább a Megváltó az Ő művét a megváltottakkal. Amint mondotta is az Ő földönjárta idején: „ … Amint engem küldött el az Atya, úgy küldelek el én is titeket.“ (Jn. 20:21-23). Most nyilvánvalóvá kell legyen a feltámadási erő kihatása, amely nemhogy csak a szivet és az életet megújítja, hanem ezt a halandó testet is képes átalakítani a halhatatlanságba, amint meg is van írva: „Ha pedig annak a Szelleme, aki Jézust a halottak közül feltámasztotta bennetek lakik, az, aki a Krisztus Jézust a halottak közül feltámasztotta abennetek lakó Szellem által a ti halandó testeteket is meg fogja eleveníteni.“ (Róma 8:11). 

Amint az egész alkotás epedezve várja Isten fiainak lelepleződését, akként epedezünk mi is a mi testünk megváltására, az átalakíttatás után (Róma 8: 18-27). Ez a reménység pedig nem szégyenít meg, „mivel Isten szeretete a nekünk adott Szent Szellemen keresztül ki van öntve szívünkbe“ (Róma 5:5). 

Isten szeretete a legkimagaslób: Isten maga a szeretet! És az Ő legbelsőbb sajátosságával, ti. az Ő Szellemén keresztül (1Kor.2,6-16), lakozást vesz az Öveiben, hogy az ő életükön át, gyakorlatilag nyilvánvalóvág tegye valamennyi sajátosságát és erényét. Amennyiben élő valósággá lett bennünk, „hogy Krisztussal együtt megfeszíttettem“, annyiban élő valóság az is: „Élek. De többé nem én, hanem a Krisztus él bennem.“ (Gal.2:19-21) és: „Ha pedig a Krisztussal együtt meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk.“ (Róma 6:8). Isten szeretete nyilvánvalóvá lett a golgotai kereszten, a Fiú önfeláldozásán át, mind az Ő fiai és mind az Ő leányai számára. Ebben a szeretetben valósult meg a teljes megbékélés és megbocsátás. Aki nem tudja gyakorlatilag átültetni a megbocsátást és megbékélést, nem is halhatott meg Krisztussal együtt, az ilyen ember áltatással be van csapva, bárki legyen az. Aki az ő földi élete folytán engesztelhetetlenséget és ellenségeskedést praktizál, Isten országában semmi helye nincs; az ilyen ember elhárítja magától a kereszten át hozott engesztelést és megbékélést, lábbal tiporva a Szövetségkötés vérét. Aki nem tudja átültetni a „Mi-atyánkot“, a hívő ember ÁBC–jét, imádkozásának semmi haszna nincs. Itt még mindig ez áll: „Ha ugyanis elengeditek az embereknek eleséseiket, nektek is elengedi mennyei Atyátok azokat. De ha ti nem engeditek el az embereknek, nektek sem fogja elengedni Atyátok a ti eleséseiteket.“ (Mt.6:14-15). 

Csak tökéletes szeretet megy be oda, így hallhattuk ismételten. Az 1.Kor.13–ban szemünk elé van tartva, hogy a Szellem adományai, mint ember- vagy angyalok nyelvén való beszéd, a prófétálás adománya, valamint az ismeret adománya, maga a hit adománya is, amely hegyeket képes mozdítani, Isten szeretete nélkül mindez hiábavaló. A 4–től 7–ig terjedő versekben ábrázolva van emez isteni szeretet sajátossága a mindennapi életben. A megbocsájtásunk ne csak annyiban álljon, hogy elengedjük valakinek adósságát és vétkét, tehát azok valóságos törvényáthágásaikat, hanem elkövetett hibákat is, a rosszat nem felszámítni és arra törekedni, hogy az Írásnak eleget tegyünk: „Tűnjék el belőletek minden keserűség, indulat, harag, kiáltás és káromlás, minden gonoszsággal egyetemben, legyetek egymás iránt jóságosak (mutassatok szívélyességet egymás iránt), irgalmasak, egymásnak megkegyelmezők, ahogy Isten is a Krisztusban megkegyelmezett nektek.“ (Ef.4:31-32). Ébereknek kell lennünk, hogy semmiféle keserűség, tudvalevően ez a gyökere minden kellemetlenségnek, lábra ne kapjon bennünk. Majd csak ha mindezek valósággá lettek életünkben és osztályrészünk lett az isteni természetben, számolhatunk konkrétan az elragadtatással. Vissza kell térjünk az első szeretethez, amelyet aztán praktikusan gyakorlunk.