Az ÚR Isten úgy határozta, hogy az Ő szolgái közül, nekem mint a legcsekélyebbnek világszerte nagy osztályrészem lehessen az Ige igaz hirdetésében. Hogy mit láthatott Ő énbennem nem tudom, valószínűleg azt, amit Ő maga helyezett el belém, mert magamtól nem hoztam Néki semmi hasznavehető jellemiséget a világra. Az Ő szuverén, befolyásolhatatlan működése folytán tetszett az ÚR Istennek engem 1962 április 2-án egy közvetlen küldetésben részesíteni, hasonló módon amint prófétákat és apostolokat is részesített, Isten Szavahihetőségének ugyanazon igaz volta szerint. Mint Pál apostol úgy én is, tanúságot tehetek elhivatottságomról és küldetésemről. Ő meg tudta adni pontosan, és Istennek legyen hála én is meg tudom adni ugyanúgy –, hol és mikor történt, fel tudta sorolni szó szerint a részleteket. Sőt számomra még annak is jelentősége van, hogy megemlítette és kiemelte, hogy elhivatottságát az ő héber anyanyelvén közölte vele a feltámadott és megdicsőült URUNK (Ap.Csel.26,14). Ugyanazzal a bizonyossággal tanúsítom én is, miként hallottam a mi feltámadott URUNK fenséges, mindent átható, erős hanggal rendelkező hangját, éspedig a saját német anyanyelvemen: ÉN SZOLGÁM, ERRE A VÁROSRA KISZABOTT IDŐD NEMSOKÁRA LEJÁR. MÁS VÁROSOKBA FOGLAK KIKÜLDENI, AZ ÉN SZAVAMAT HIRDETNI. A szózat fentről, jobb oldalról jött. Erőtlenül összerogytam és bal felé estem arcommal a földre. Pál apostol is a földre bukott (Ap.Csel.9,4). A következő pillanatban ki lettem emelve a testemből, mármost más dimenzióból láttam, amiként ott álltam a helyiségben, kezeim előttem lefelé odanyújtva, amint e szavakat mondtam: „Uram, nem fognak hallgatni énreám. Megvan mindenük nagy bőségben, az életük csupa dinóm - dánom.“ Az ÚR azonban így felelt: ÉN SZOLGÁM, ELJÖN AZ IDŐ, AMIKOR HALLGATNI FOGNAK REÁD. GONDOSKODJATOK TÁPLÁLÉKRÓLÉS ÉLELMISZERRŐL. MERT ELJÖN AZ IDŐ, AMIKOR NAGY LESZ AZ ÉHÍNSÉG. TE PEDIG ÁLLJ A NÉP KÖZÖTT ÉS OSZTOGASSAD AZ ELEDELT. Az utolsó Szavak e mennyei elhivatottságból így hangzottak: ÉN SZOLGÁM NE ALAPÍTS HELYBELI GYÜLEKEZETEKET ÉS NE ADJÁL KI ÉNEKESKÖNYVET. MERT EZEK A DENOMINÁCIÓK ISMERTETŐJELEI. Ebből a tanúvallomásból minden szó olyan igaz, mint Pál apostolnak valamennyi ismertetett elhivatottsága a Bibliából. Senki nem képes átérezni, milyen isteni tökéletességgel jár egy ilyen közvetlen,személyesen az ÚR--tol kapott parancs. Utamba állhatna az ördög, és az egész pokol hadserege reám vethetnék magukat; az isteni döntvényen és az átélt tapasztalatokon, ez az örökkévalóságban nem változtatna semmit.

1961 -ben aztán elérte a hideg háború az ő tetőfokát, beszámítva a Kuba válságos helyzetét is. Az SzSzKSz(Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége) államfője, az SzKP (Szovjetunió Kommunista Pártja) főtitkára,Nikita Chruschtschow cipőjével a szónoki emelvényre ütött az ENSZ plénumán és ismételten ezt kiáltotta: „Egy közös nevezőre mi soha el nem jutunk. Soha nem fogunk egyetérteni.“ Aztán a Brandenburgi kapu előtt Berlinben, szemtől szembe álltak az orosz és az amerikai páncélkocsik és John F. Kennedy így nyilatkozott: „Berlinből egy példaképet csinálok. Augusztus 13 -án aztán, hozzá fogtak az orosz katonák felépíteni a Berlini falat. Országunkban olyan nagy volt a politikai feszültség, mint 1948/49 -ben a Berlin-blokádkor. Evégett az volt a benyomásom, hogy valamilyen katasztrófa alapján, amely országunkat érintheti, hasonlatosan a háború idők végéhez, amikor-is beállt egy természeti éhínség, úgy-hogy valóban beraktároztuk magunkat bőven földi eledelekkel. Ám a napok, hetek, hónapok elteltek anélkül, hogy valamilyen katasztrófa beállt volna. Én kétségtelenül egy nagy bensőszükség-állapotba jutottam, mert bejelentettem az éhínséget, úgy amint az ÚR-tól kaptam mondva.Nem akartam tovább prédikálni, Sőt kétségbeesetten ezt mondtam az ÚR-nak. „Ha nem adsz feleletet nekem, akkor vedd el életemet.“

Utána eszembe ötlött, átrepülni Branham testvérhez az Egyesült Államokba. Általa, úgy reménykedtem, feleletet fog majd adni az ÚR . És Istennek legyen hála, valóban úgy is történt: 1962 dec. 2 -án egy asztalnál ültem Branham testvérrel, Banks Woods testvérrel és Fred Sothmann testvérrel. Branham testvér érdeklődött Németország és a Svájc szellemi hogyléte felől és hogy hisznek-e az emberek Isten üzenetének. Erwin Müller és Adolf Guggenbühl után kérdezett. Dr. Adolf Guggenbühl Zürichből, szervezte meg az összejöveteleket Müller testvérnek is Karlsruhe -ban. Beszélgetésünk elhúzódott hosszabb ideig. Én mind türelmetlenebb lettem, végül-is bennem csak egy kérdés égett, éspedig az ÚR hozzám intézett szavait illetően. Végül-is megszólaltam: „Branham testvér, nekem valami különös dolog van a szívemben és meg szeretnélek kérdezni téged efelől.“ Abban a pillanatban felemelte valamennyire jobb kezét és ezt kérdezte tőlem: „Frank testvér megmondhatom neked mi dolog végett vagy te ma itt? Az ÚR-nak volt szava hozzád. Elmondhatom neked mit szólt az ÚR hozzád?“ Ekkor megismételt minden mondatott szóról - szóra abból, amit nekem az ÚR 1962 április 2 -án napfeljöttekor parancsolóan mondott. Én teljesen el voltam kábulva, minden továbbiak nélkül elállt a szavam. Aztán tovább folytatta: „Frank testvér te félreértetted azt amit az ÚRneked mondott. Te úgy vélted, hogy természeti éhínség előtt álltok és ennek alapján beraktároztátok magatokat természetes élelmiszerekkel. Ám az ÚR az Ő Szava után való éhséget fog bocsátani és az eledel amit neked el kell raktároznod, Istennek ez időre vonatkozó Szava, amit az ÚR ez időben kinyilatkoztatott, ez pedig megtalálható valamennyi prédikációkba, amelyek fel lesznek véve hangszalagokra.“ Még hozzá fűzte a következő szavakat is: „Várj a kiosztással addig, amíg megkapod az eledel hátralevő részét is.“ Ezt nem értettem meg, pillanatnyilag azonban nem tudtam bővebb magyarázatot kérni; ez később elszomorított. Honnan sejthettem volna akkor, hogy Branham testvért, miután 1963 márciusában a Jelenések könyvében található hét pecsétről prédikált és még további jelentős témákról, mint pl.:„Házasság és Elválás“, már 1965 decemberén, tehát csak három évre rá, hazaszólítja az ÚR az élők sorából. Végül-is Branham testvér reám tette kezeit, igen átkarolt és imádkozott értem.

Én mindmáig nagyon hálás vagyok a kapott utasításokért, mely számomra ugyanakkor egy bebizonyosodás is volt; ettől kezdve szolgálatomat kettős módon teljesítettem, úgy amint parancsolatban is kaptam. Egyrészt utazóként országból országba és városról városra, hirdetve az Isten országáról szóló üzenetet. Másrészt átfordítottam a Branham testvér prédikációi közül több mint 200 -at német nyelvre, hiszen ez időre, ő volt Istennek elküldött követe — és gondoskodtam afelől, hogy sok számos nyelvekre át legyenek fordítva a prédikációk; ezen a módon adtam át Isten népének a szellemi eledelt — az ígéretekben hátrahagyott és kinyilatkoztatott Igét.

Kizárólagosan az én kezdeményezésemre lettek a Branham testvér prédikációi azután brosúra formában nyomtatva és kiadva, amelyek az ő hazameneteléig csak hangszalagokra lettek felvéve. Ha nem hívtam volna össze következőnap, Isten emberének eltemetése után, Roy Borders, Pearry Green, Lee Vayle és több testvéreket és nem mondtam volna el nekik, mit parancsolt az ÚR és hogy most már, mi legyen a következőlépés, soha nem hallott volna a világ Isten ez időre vonatkozó utolsó üzenetéről, annál inkább el lett volna temetve az üzenet Isten küldött emberével együtt. Ám Isten, kinek mindenek felől tudomása van, mindenről jó előre gondoskodott. Woods és Sothmann testvérek tanú gyanánt igazolták ott a Branham testvérrel való találkozásomat. Minden továbbiakról maga Isten gondoskodott és már jó előre adott megfelelő utasításokat, úgyhogy az állítólagos végből, végeredményben egy új kezdett lett.

Az Egyesült Államokból lévő testvérek, akik Branham testvér körül voltak, kivétel nélkül mindnyájan várták az ő feltámadását, evégett a temetés is folyvást el lett halasztva egész 1966 húsvétjáig. A temetőben még akkor is majdnem 2 órán át állandóan énekelték a „Higgyél csak, higgyél csak“ kórust, mielőtt a koporsót végül csak leeresztették a sírboltozatba. Én nem tudtam velük együtt énekelni, hanem keservesen sírtam és imádságban Istennel az én URAM -mal beszéltem. Amint este a szálloda szobámba érkeztem egyszerre csak nagyon mély béke árasztotta el a lelkemet. Úgy éreztem magamat, mintha valamennyi teher egyszerre le lett volna véve rólam, mintha át akarta volna változtatni az ÚR fájdalmamat örömre, és szívemben megszólalt egy hang: „Most elérkezett a te időd, az eledelt kiosztani.“ Erre-fel összehívtam a következőreggel a testvéreket, ama sorsdöntő beszélgetésre. Roy Borderes átvette a felelősséget a nyomdászat – és a Branham testvérprédikációinak nyilvánosságra hozatalát illetően.

Az ÚR Isten úgy határozta, hogy az Ő szolgái közül, nekem mint a legcsekélyebbnek világszerte nagy osztályrészem lehessen az Ige igaz hirdetésében. Hogy mit láthatott Ő énbennem nem tudom, valószínűleg azt, amit Ő maga helyezett el belém, mert magamtól nem hoztam Néki semmi hasznavehető jellemiséget a világra. Az Ő szuverén, befolyásolhatatlan működése folytán tetszett az ÚR Istennek engem 1962 április 2-án egy közvetlen küldetésben részesíteni, hasonló módon amint prófétákat és apostolokat is részesített, Isten Szavahihetőségének ugyanazon igaz volta szerint. Mint Pál apostol úgy én is, tanúságot tehetek elhivatottságomról és küldetésemről. Ő meg tudta adni pontosan, és Istennek legyen hála én is meg tudom adni ugyanúgy –, hol és mikor történt, fel tudta sorolni szó szerint a részleteket. Sőt számomra még annak is jelentősége van, hogy megemlítette és kiemelte, hogy elhivatottságát az ő héber anyanyelvén közölte vele a feltámadott és megdicsőült URUNK (Ap.Csel.26,14). Ugyanazzal a bizonyossággal tanúsítom én is, miként hallottam a mi feltámadott URUNK fenséges, mindent átható, erős hanggal rendelkező hangját, éspedig a saját német anyanyelvemen: ÉN SZOLGÁM, ERRE A VÁROSRA KISZABOTT IDŐD NEMSOKÁRA LEJÁR. MÁS VÁROSOKBA FOGLAK KIKÜLDENI, AZ ÉN SZAVAMAT HIRDETNI. A szózat fentről, jobb oldalról jött. Erőtlenül összerogytam és bal felé estem arcommal a földre. Pál apostol is a földre bukott (Ap.Csel.9,4). A következő pillanatban ki lettem emelve a testemből, mármost más dimenzióból láttam, amiként ott álltam a helyiségben, kezeim előttem lefelé odanyújtva, amint e szavakat mondtam: „Uram, nem fognak hallgatni énreám. Megvan mindenük nagy bőségben, az életük csupa dinóm - dánom.“ Az ÚR azonban így felelt: ÉN SZOLGÁM, ELJÖN AZ IDŐ, AMIKOR HALLGATNI FOGNAK REÁD. GONDOSKODJATOK TÁPLÁLÉKRÓL  ÉS ÉLELMISZERRŐL. MERT ELJÖN AZ IDŐ, AMIKOR NAGY LESZ AZ ÉHÍNSÉG. TE PEDIG ÁLLJ A NÉP KÖZÖTT ÉS OSZTOGASSAD AZ ELEDELT. Az utolsó Szavak e mennyei elhivatottságból így hangzottak: ÉN SZOLGÁM NE ALAPÍTS HELYBELI GYÜLEKEZETEKET ÉS NE ADJÁL KI ÉNEKESKÖNYVET. MERT EZEK A DENOMINÁCIÓK ISMERTETŐJELEI. Ebből a tanúvallomásból minden szó olyan igaz, mint Pál apostolnak valamennyi ismertetett elhivatottsága a Bibliából. Senki nem képes átérezni, milyen isteni tökéletességgel jár egy ilyen közvetlen,  személyesen az ÚR  --tol kapott parancs. Utamba állhatna az ördög, és az egész pokol hadserege reám vethetnék magukat; az isteni döntvényen és az átélt tapasztalatokon, ez az örökkévalóságban nem változtatna semmit.

1961 -ben aztán elérte a hideg háború az ő tetőfokát, beszámítva a Kuba válságos helyzetét is. Az SzSzKSz  (Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége) államfője, az SzKP (Szovjetunió Kommunista Pártja) főtitkára,  Nikita Chruschtschow cipőjével a szónoki emelvényre ütött az ENSZ plénumán és ismételten ezt kiáltotta: „Egy közös nevezőre mi soha el nem jutunk. Soha nem fogunk egyetérteni.“ Aztán a Brandenburgi kapu előtt Berlinben, szemtől szembe álltak az orosz és az amerikai páncélkocsik és John F. Kennedy így nyilatkozott: „Berlinből egy példaképet csinálok. Augusztus 13 -án aztán, hozzá fogtak az orosz katonák felépíteni a Berlini falat. Országunkban olyan nagy volt a politikai feszültség, mint 1948/49 -ben a Berlin-blokádkor. Evégett az volt a benyomásom, hogy valamilyen katasztrófa alapján, amely országunkat érintheti, hasonlatosan a háború idők végéhez, amikor-is beállt egy természeti éhínség, úgy-hogy valóban beraktároztuk magunkat bőven földi eledelekkel. Ám a napok, hetek, hónapok elteltek anélkül, hogy valamilyen katasztrófa beállt volna. Én kétségtelenül egy nagy bensőszükség-állapotba jutottam, mert bejelentettem az éhínséget, úgy amint az ÚR  -tól kaptam mondva.  Nem akartam tovább prédikálni, Sőt kétségbeesetten ezt mondtam az ÚR  -nak. „Ha nem adsz feleletet nekem, akkor vedd el életemet.“

Utána eszembe ötlött, átrepülni Branham testvérhez az Egyesült Államokba. Általa, úgy reménykedtem, feleletet fog majd adni az ÚR . És Istennek legyen hála, valóban úgy is történt: 1962 dec. 2 -án egy asztalnál ültem Branham testvérrel, Banks Woods testvérrel és Fred Sothmann testvérrel. Branham testvér érdeklődött Németország és a Svájc szellemi hogyléte felől és hogy hisznek-e az emberek Isten üzenetének. Erwin Müller és Adolf Guggenbühl után kérdezett. Dr. Adolf Guggenbühl Zürichből, szervezte meg az összejöveteleket Müller testvérnek is Karlsruhe -ban. Beszélgetésünk elhúzódott hosszabb ideig. Én mind türelmetlenebb lettem, végül-is bennem csak egy kérdés égett, éspedig az ÚR hozzám intézett szavait illetően. Végül-is megszólaltam: „Branham testvér, nekem valami különös dolog van a szívemben és meg szeretnélek kérdezni téged efelől.“ Abban a pillanatban felemelte valamennyire jobb kezét és ezt kérdezte tőlem: „Frank testvér megmondhatom neked mi dolog végett vagy te ma itt? Az ÚR  -nak volt szava hozzád. Elmondhatom neked mit szólt az ÚR hozzád?“ Ekkor megismételt minden mondatott szóról - szóra abból, amit nekem az ÚR 1962 április 2 -án napfeljöttekor parancsolóan mondott. Én teljesen el voltam kábulva, minden továbbiak nélkül elállt a szavam. Aztán tovább folytatta: „Frank testvér te félreértetted azt amit az ÚR  neked mondott. Te úgy vélted, hogy természeti éhínség előtt álltok és ennek alapján beraktároztátok magatokat természetes élelmiszerekkel. Ám az ÚR az Ő Szava után való éhséget fog bocsátani és az eledel amit neked el kell raktároznod, Istennek ez időre vonatkozó Szava, amit az ÚR ez időben kinyilatkoztatott, ez pedig megtalálható valamennyi prédikációkba, amelyek fel lesznek véve hangszalagokra.“ Még hozzá fűzte a következő szavakat is: „Várj a kiosztással addig, amíg megkapod az eledel hátralevő részét is.“ Ezt nem értettem meg, pillanatnyilag azonban nem tudtam bővebb magyarázatot kérni; ez később elszomorított. Honnan sejthettem volna akkor, hogy Branham testvért, miután 1963 márciusában a Jelenések könyvében található hét pecsétről prédikált és még további jelentős témákról, mint pl.:  „Házasság és Elválás“, már 1965 decemberén, tehát csak három évre rá, hazaszólítja az ÚR az élők sorából. Végül-is Branham testvér reám tette kezeit, igen átkarolt és imádkozott értem.

Én mindmáig nagyon hálás vagyok a kapott utasításokért, mely számomra ugyanakkor egy bebizonyosodás is volt; ettől kezdve szolgálatomat kettős módon teljesítettem, úgy amint parancsolatban is kaptam. Egyrészt utazóként országból országba és városról városra, hirdetve az Isten országáról szóló üzenetet. Másrészt átfordítottam a Branham testvér prédikációi közül több mint 200 -at német nyelvre, hiszen ez időre, ő volt Istennek elküldött követe — és gondoskodtam afelől, hogy sok számos nyelvekre át legyenek fordítva a prédikációk; ezen a módon adtam át Isten népének a szellemi eledelt — az ígéretekben hátrahagyott és kinyilatkoztatott Igét.

Kizárólagosan az én kezdeményezésemre lettek a Branham testvér prédikációi azután brosúra formában nyomtatva és kiadva, amelyek az ő hazameneteléig csak hangszalagokra lettek felvéve. Ha nem hívtam volna össze következőnap, Isten emberének eltemetése után, Roy Borders, Pearry Green, Lee Vayle és több testvéreket és nem mondtam volna el nekik, mit parancsolt az ÚR és hogy most már, mi legyen a következőlépés, soha nem hallott volna a világ Isten ez időre vonatkozó utolsó üzenetéről, annál inkább el lett volna temetve az üzenet Isten küldött emberével együtt. Ám Isten, kinek mindenek felől tudomása van, mindenről jó előre gondoskodott. Woods és Sothmann testvérek tanú gyanánt igazolták ott a Branham testvérrel való találkozásomat. Minden továbbiakról maga Isten gondoskodott és már jó előre adott megfelelő utasításokat, úgyhogy az állítólagos végből, végeredményben egy új kezdett lett.

Az Egyesült Államokból lévő testvérek, akik Branham testvér körül voltak, kivétel nélkül mindnyájan várták az ő feltámadását, evégett a temetés is folyvást el lett halasztva egész 1966 húsvétjáig. A temetőben még akkor is majdnem 2 órán át állandóan énekelték a „Higgyél csak, higgyél csak“ kórust, mielőtt a koporsót végül csak leeresztették a sírboltozatba. Én nem tudtam velük együtt énekelni, hanem keservesen sírtam és imádságban Istennel az én URAM -mal beszéltem. Amint este a szálloda szobámba érkeztem egyszerre csak nagyon mély béke árasztotta el a lelkemet. Úgy éreztem magamat, mintha valamennyi teher egyszerre le lett volna véve rólam, mintha át akarta volna változtatni az ÚR fájdalmamat örömre, és szívemben megszólalt egy hang: „Most elérkezett a te időd, az eledelt kiosztani.“ Erre-fel összehívtam a következőreggel a testvéreket, ama sorsdöntő beszélgetésre. Roy Borderes átvette a felelősséget a nyomdászat – és a Branham testvér  prédikációinak nyilvánosságra hozatalát illetően.